Lovasi András a szerkesztőségünknek elárulta: a Kispál és a Borznak a ma esti lesz az első legnagyobb búcsúkoncertje. Több búcsúkoncertjük volt már ugyanis a nyáron, de egyik se volt a legnagyobb. A mai után pedig egy darabig megint nem jön ilyen.
A Kossuth-díjas énekes állítása szerint a következő években még számtalan legnagyobb búcsúkoncertjükre számíthatunk, de a kisebbeket sem érdemes elhanyagolni. "Még az összes megyei jogú várostól se búcsúztunk el, rengeteg feladatunk van. Nem is tudják, milyen megerőltető ennyit búcsúzkodni."
El szeretnének búcsúzni a kisebb településektől is, de a tavakat, folyókat és hegyeket sem hagynák ki. "Jó, persze, minden holmi kis dombnak nem fogunk koncertet adni, ezeket speciális kamionokkal járjuk végig, amelyeken egész éjszaka nyomatjuk majd."
Lovasi cáfolta, hogy minden magyar állampolgártól egyesével is el akarnának búcsúzni, ugyanakkor zavarba jött, mikor rákérdeztünk, hogy a családokkal mi a helyzet. "Ez még a jövő zenéje" - sejttette a művész titokzatosan.
Lengőteke
Laca minden nyáron táborokba járt. Volt lovastáborban, kézművestáborban, indiántáborban (ahol egy indiánt se látott), honfoglaló táborban, sőt még evőverseny-táborban is. Utóbbiban elég kövér lett.
Mivel sok helyen megfordult, hamar feltűnt neki, hogy bár bizonyos táborokból hiányzott az étkezde, másokból a telefon, volt valami, ami mindehol ott volt: a lengőteke. Vagy a porta mellett, vagy a nagyfoglalkoztató előtt, vagy a vizelde mögött, esetleg a faházakkal szemben, de sehonnan nem hiányozhatott. Évről évre egyre nyugtalanabb lett ettől, hiszen az is feltűnt neki, hogy soha senki, semmilyen körülmények között nem játszik lengőtekét, sőt a legtöbb helyen bábuk se voltak, de még a tanárok, sőt a tulajdonosok se ismerték a szabályokat, volt, hogy nem is emlékeztek, hogyan került oda a pálya. Mi végre volt hát mégis mindenhol?
Egész életében nem hagyta nyugodni a lengőteke-probléma. Mikor felnőtt, az egész lengőteke-irodalmat átolvasta, követte a nagyobb nemzeti tornákat, már ahol volt ilyen, szinte fanatikussá vált, de sehol egyetlen utalást sem lelt arra vonatkozóan, hogy valaha is legalább közepes népszerűségnek örvendett volna a sport. Még Wikipédia-cikket sem talált a lengőtekéről.
Évek teltek el így, magányos, hiábavaló kutatással. Laca közben megnősült, családot alapított, lettek kis-Lacák, lett szép házuk, kertjük, hintaágyuk, halastavuk, boldog lehetett volna. De folyton marta az érzés, hogy hiányzik valami. Valami, ami egésszé, barátságossá, meghitté tenné az életét. Valami, ami...
...mikor rájött, meg is rendelte nyomban.
Mivel sok helyen megfordult, hamar feltűnt neki, hogy bár bizonyos táborokból hiányzott az étkezde, másokból a telefon, volt valami, ami mindehol ott volt: a lengőteke. Vagy a porta mellett, vagy a nagyfoglalkoztató előtt, vagy a vizelde mögött, esetleg a faházakkal szemben, de sehonnan nem hiányozhatott. Évről évre egyre nyugtalanabb lett ettől, hiszen az is feltűnt neki, hogy soha senki, semmilyen körülmények között nem játszik lengőtekét, sőt a legtöbb helyen bábuk se voltak, de még a tanárok, sőt a tulajdonosok se ismerték a szabályokat, volt, hogy nem is emlékeztek, hogyan került oda a pálya. Mi végre volt hát mégis mindenhol?
Egész életében nem hagyta nyugodni a lengőteke-probléma. Mikor felnőtt, az egész lengőteke-irodalmat átolvasta, követte a nagyobb nemzeti tornákat, már ahol volt ilyen, szinte fanatikussá vált, de sehol egyetlen utalást sem lelt arra vonatkozóan, hogy valaha is legalább közepes népszerűségnek örvendett volna a sport. Még Wikipédia-cikket sem talált a lengőtekéről.
Évek teltek el így, magányos, hiábavaló kutatással. Laca közben megnősült, családot alapított, lettek kis-Lacák, lett szép házuk, kertjük, hintaágyuk, halastavuk, boldog lehetett volna. De folyton marta az érzés, hogy hiányzik valami. Valami, ami egésszé, barátságossá, meghitté tenné az életét. Valami, ami...
...mikor rájött, meg is rendelte nyomban.
A cipőfűzővég-gyárban
A cipőfűzővég-gyártás nemzedékről nemzedékre szállt, apáról fiúra, anyáról lányára. A szülők már egész kiskorban tanítgatták-okították a gyerekeiket. Mire felnőttek, minden kisfiú pontosan tudta, hány fokos szögben öntse a festéket a tartályba, mielőtt a forró műanyag érkezik, és minden kislány tisztában volt vele, hogy csak a hanyag cipőfűzővéges keveri a linóleumdarabkát a nyersanyagok közé.
A cipőfűzővég-gyárosok otthon izgalommal mesélték, hogy aznap épp milyen színű megrendelések voltak, mekkora darabokat vágtak, és hogy mi minden akadt a kezük közé válogatáskor. Pár tollvéget, műanyagkupak-gyűrűt, alig használt folpakkot vagy tejfölöspoharat haza is vittek néha. Tépőzárat sosem. Az tabu volt náluk.
Így ment ez több száz éve. Később a sok iparost egy gyáregységbe vonták, a munkafolyamatot elemeire bontották, a dolgozókat specializálták, de a nagy múltú szakma megmaradt.
A részlegen ma is lázasan folyt a munka, az üzem dolgozói rendületlenül termeltek. Műszak után Endre mindig Gállal ment haza, mindketten a Paszternák utcában laktak. Gál mérnök volt, és a gyár túlsó felén dolgozott. Jól kijöttek. Hazafelé menet Gál szokás szerint a laborban töltött munkanapjáról mesélt, Endre egykedvűen, alig odafigyelve hallgatta:
- Képzeld. Pár hete a cipőfűzők anyagával végzünk kísérleteket. Ma felfedeztem egy reakciót, ami beindít egy…(itt hosszú, zagyva, ismeretlen szaknyelven hadovált). A lényeg, hogy találtam egy anyagot, amivel a fűző vége szabadon formálható lesz, így nincs szükség műanyagvégre. Érted?! Hatalmas! Még nem mondtam senkinek, nehogy eljárjon a szád!
Endrének hatalmasat dobbant a szíve. De nem szólt semmit, végighallgatta Gált, az utcájukhoz érve elköszöntek egymástól, ki-ki ment a saját dolgára.
Nem tudott aludni, folyton Gál és az új szuperanyag járt a fejében. Másnap szétfolyt a munka a kezei között, egyre a kísérletre és a következményeire gondolt. Minden percet újabb időelvesztegetésnek érzett, tennie kellett valamit. Még műszak vége előtt döntő elhatározásra jutott. Aznap nem várta meg Gált.
Másnap hajnalban halálesethez riasztották a rendőrséget. Egy cipőfűzővég-gyáros öngyilkos lett a Paszternák utcában, idegenkezűségre utaló jelet nem találtak.
Endre nehéz szívvel ment dolgozni. Megmentette a szakmát, de hallgatnia kell. Majd beleírja a végrendeletébe.
A cipőfűzővég-gyárosok otthon izgalommal mesélték, hogy aznap épp milyen színű megrendelések voltak, mekkora darabokat vágtak, és hogy mi minden akadt a kezük közé válogatáskor. Pár tollvéget, műanyagkupak-gyűrűt, alig használt folpakkot vagy tejfölöspoharat haza is vittek néha. Tépőzárat sosem. Az tabu volt náluk.
Így ment ez több száz éve. Később a sok iparost egy gyáregységbe vonták, a munkafolyamatot elemeire bontották, a dolgozókat specializálták, de a nagy múltú szakma megmaradt.
A részlegen ma is lázasan folyt a munka, az üzem dolgozói rendületlenül termeltek. Műszak után Endre mindig Gállal ment haza, mindketten a Paszternák utcában laktak. Gál mérnök volt, és a gyár túlsó felén dolgozott. Jól kijöttek. Hazafelé menet Gál szokás szerint a laborban töltött munkanapjáról mesélt, Endre egykedvűen, alig odafigyelve hallgatta:
- Képzeld. Pár hete a cipőfűzők anyagával végzünk kísérleteket. Ma felfedeztem egy reakciót, ami beindít egy…(itt hosszú, zagyva, ismeretlen szaknyelven hadovált). A lényeg, hogy találtam egy anyagot, amivel a fűző vége szabadon formálható lesz, így nincs szükség műanyagvégre. Érted?! Hatalmas! Még nem mondtam senkinek, nehogy eljárjon a szád!
Endrének hatalmasat dobbant a szíve. De nem szólt semmit, végighallgatta Gált, az utcájukhoz érve elköszöntek egymástól, ki-ki ment a saját dolgára.
Nem tudott aludni, folyton Gál és az új szuperanyag járt a fejében. Másnap szétfolyt a munka a kezei között, egyre a kísérletre és a következményeire gondolt. Minden percet újabb időelvesztegetésnek érzett, tennie kellett valamit. Még műszak vége előtt döntő elhatározásra jutott. Aznap nem várta meg Gált.
Másnap hajnalban halálesethez riasztották a rendőrséget. Egy cipőfűzővég-gyáros öngyilkos lett a Paszternák utcában, idegenkezűségre utaló jelet nem találtak.
Endre nehéz szívvel ment dolgozni. Megmentette a szakmát, de hallgatnia kell. Majd beleírja a végrendeletébe.
Semmi
Galamb nem a létezés értelmét kereste, nem akarta megváltani a világot sem; egyszerűen csak arra volt kíváncsi egészen kicsi gyermekkora óta – mióta anyukája elmagyarázta neki a Nagy Bummot –, hogy mi van a világegyetemen kívül.
Kétségtelenül nem volt egyedül kíváncsiságával. Előtte sok száz évig megannyi tudós dolgozott a problémán: beszéltek anyagról, antianyagról, plazmáról, világos és sötét energiáról, önmagába visszaforduló, négydimenziós térről, sőt arról is, hogy univerzumunk egy másik, hatalmasabb világban egyetlen neutrinónak vagy elektronnak vagy bozonnak felel meg; ezek azonban mind spekulációk voltak.
Galamb 2410-ben, huszonhárom évesen, vadászpilótaként csatlakozott egy tudóscsoporthoz, akik a világűrben való utazással foglalkoztak. Sikerült a fizikailag lehetségesig megtörniük a tér dinamikáját, és 2415-ben előállt az első olyan űrhajó, ami akár egy darab, egészen nagy ugrást is végre tud hajtani. Akár a világűr széléig.
Hárman voltak az űrhajóban. A rakétát fellőtték, messzire szállt, csillagméretűvé zsugorodott, majd hatalmas fény lepte el a látóhatárt: elvileg elindultak.
Galamb, Pjotr és Tandelandzönga határtalan nyugalommal süvítettek át a hipertéren, és pár perc múlva meg is érkeztek az előre gondosan kiszámolt helyszínre, a világegyetem szélén túlra. Körülnéztek, és amit láttak, alulmúlta a legvisszafogottabb várakozásaikat is.
Nem láttak ugyanis semmit. Megmérték a körülöttük lévő térdarabka minden jellemzőjét, ám minden érték teljesen normális volt. A hőmérséklet picivel 0 °K fölött, tehát még itt se éri el az abszolút nullát, még ha az eddigi legközelebb is volt hozzá; a sűrűség se volt nulla, még ha az eddigi legkisebb, természetes környezetben mért érték volt is; az idő is a kiszámoltnak megfelelően telt. A távolban fények is látszottak, persze csak egyik irányba: a szemközti oldalon bármilyen teleszkóppal próbálkoztak, teljes sötétség honolt. Talán még ez volt a legkülönlegesebb élményük.
Itt aztán egy laza hónapig különböző kísérleteket végeztek, ám mindnek hasonló eredménye lett, mint amikor a világűrben végzik ezeket. Tér volt ez, a maga teljes valójában, nem volt benne semmi extra.
Amikor visszatértek a Földre, az eredmények elemzése se tartott sokáig. Semmilyen, a Nagy Bummról szóló tudományos elméletet nem sikerült sem megcáfolni, sem megerősíteni. Egyedül az tűnt valószínűnek, hogy a Nagy Bumm előtt, azt a végtelenül pici és sűrű valamit normális tér fogta körül, vákuum, és talán még az idő is létezett.
Tehát nem sikerült megfejteni, hogy ez az egész valami, ez a hatalmas üresség, ami körülveszi az univerzumot, ez tulajdonképpen hol van, mekkora, mi van még arrébb, és van-e ennek is széle, vagy egy valóban végtelen nagy térben élünk.
Ezekre sokkal később adott választ a tudomány. Galamb távoli leszármazottjának már természetes volt a különböző világegyetemek közötti utazgatás. Később kiderült ugyanis, hogy a mi univerzumunk csak egy a milliárdnyi különböző korú és nagyságú közül. Vannak köztük százszor, meg ezerszer öregebbek és hatalmasabbak is, sőt, egészen fiatalokat, éppen csak felrobbantakat vagy éppen most sűrűsödőket is meg lehet figyelni. Ezek között a vákuum és a teljes sötétség, sőt, elég távol egy-egytől még az abszolút nulla is természetes, hiszen nincs ott semmi.
Még később, már Galamb egy leszármazottja sem élt, amikor felfedezték, hogy ezek az univerzumok is csoportokat alkotnak, a mi csoportunknak is van széle, ami után jóval nagyobb szünet következik, majd egy másik és még sok milliárd másik ilyen univerzumcsoport. Ezeknek meghatározott mozgásuk van, keringenek egymás körül, tengely körül stb. Később arra is rájöttünk, hogy ez a több milliárdnyi univerzumcsoport egyetlen, gigászi, ún. szupercsoportot alkot, ami után hatalmas üresség jön ugyan, de aztán beleütközik az ember még egy szupercsoportba, aztán még egybe és még egybe...
Amikor a tudósok erre is rájöttek, megállapították, hogy ennek semmi értelme, egyezményesen felhagytak a további kutatással, és inkább a saját életükkel foglalkoztak.
Kétségtelenül nem volt egyedül kíváncsiságával. Előtte sok száz évig megannyi tudós dolgozott a problémán: beszéltek anyagról, antianyagról, plazmáról, világos és sötét energiáról, önmagába visszaforduló, négydimenziós térről, sőt arról is, hogy univerzumunk egy másik, hatalmasabb világban egyetlen neutrinónak vagy elektronnak vagy bozonnak felel meg; ezek azonban mind spekulációk voltak.
Galamb 2410-ben, huszonhárom évesen, vadászpilótaként csatlakozott egy tudóscsoporthoz, akik a világűrben való utazással foglalkoztak. Sikerült a fizikailag lehetségesig megtörniük a tér dinamikáját, és 2415-ben előállt az első olyan űrhajó, ami akár egy darab, egészen nagy ugrást is végre tud hajtani. Akár a világűr széléig.
Hárman voltak az űrhajóban. A rakétát fellőtték, messzire szállt, csillagméretűvé zsugorodott, majd hatalmas fény lepte el a látóhatárt: elvileg elindultak.
Galamb, Pjotr és Tandelandzönga határtalan nyugalommal süvítettek át a hipertéren, és pár perc múlva meg is érkeztek az előre gondosan kiszámolt helyszínre, a világegyetem szélén túlra. Körülnéztek, és amit láttak, alulmúlta a legvisszafogottabb várakozásaikat is.
Nem láttak ugyanis semmit. Megmérték a körülöttük lévő térdarabka minden jellemzőjét, ám minden érték teljesen normális volt. A hőmérséklet picivel 0 °K fölött, tehát még itt se éri el az abszolút nullát, még ha az eddigi legközelebb is volt hozzá; a sűrűség se volt nulla, még ha az eddigi legkisebb, természetes környezetben mért érték volt is; az idő is a kiszámoltnak megfelelően telt. A távolban fények is látszottak, persze csak egyik irányba: a szemközti oldalon bármilyen teleszkóppal próbálkoztak, teljes sötétség honolt. Talán még ez volt a legkülönlegesebb élményük.
Itt aztán egy laza hónapig különböző kísérleteket végeztek, ám mindnek hasonló eredménye lett, mint amikor a világűrben végzik ezeket. Tér volt ez, a maga teljes valójában, nem volt benne semmi extra.
Amikor visszatértek a Földre, az eredmények elemzése se tartott sokáig. Semmilyen, a Nagy Bummról szóló tudományos elméletet nem sikerült sem megcáfolni, sem megerősíteni. Egyedül az tűnt valószínűnek, hogy a Nagy Bumm előtt, azt a végtelenül pici és sűrű valamit normális tér fogta körül, vákuum, és talán még az idő is létezett.
Tehát nem sikerült megfejteni, hogy ez az egész valami, ez a hatalmas üresség, ami körülveszi az univerzumot, ez tulajdonképpen hol van, mekkora, mi van még arrébb, és van-e ennek is széle, vagy egy valóban végtelen nagy térben élünk.
Ezekre sokkal később adott választ a tudomány. Galamb távoli leszármazottjának már természetes volt a különböző világegyetemek közötti utazgatás. Később kiderült ugyanis, hogy a mi univerzumunk csak egy a milliárdnyi különböző korú és nagyságú közül. Vannak köztük százszor, meg ezerszer öregebbek és hatalmasabbak is, sőt, egészen fiatalokat, éppen csak felrobbantakat vagy éppen most sűrűsödőket is meg lehet figyelni. Ezek között a vákuum és a teljes sötétség, sőt, elég távol egy-egytől még az abszolút nulla is természetes, hiszen nincs ott semmi.
Még később, már Galamb egy leszármazottja sem élt, amikor felfedezték, hogy ezek az univerzumok is csoportokat alkotnak, a mi csoportunknak is van széle, ami után jóval nagyobb szünet következik, majd egy másik és még sok milliárd másik ilyen univerzumcsoport. Ezeknek meghatározott mozgásuk van, keringenek egymás körül, tengely körül stb. Később arra is rájöttünk, hogy ez a több milliárdnyi univerzumcsoport egyetlen, gigászi, ún. szupercsoportot alkot, ami után hatalmas üresség jön ugyan, de aztán beleütközik az ember még egy szupercsoportba, aztán még egybe és még egybe...
Amikor a tudósok erre is rájöttek, megállapították, hogy ennek semmi értelme, egyezményesen felhagytak a további kutatással, és inkább a saját életükkel foglalkoztak.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)