Semmi

Galamb nem a létezés értelmét kereste, nem akarta megváltani a világot sem; egyszerűen csak arra volt kíváncsi egészen kicsi gyermekkora óta – mióta anyukája elmagyarázta neki a Nagy Bummot –, hogy mi van a világegyetemen kívül.

Kétségtelenül nem volt egyedül kíváncsiságával. Előtte sok száz évig megannyi tudós dolgozott a problémán: beszéltek anyagról, antianyagról, plazmáról, világos és sötét energiáról, önmagába visszaforduló, négydimenziós térről, sőt arról is, hogy univerzumunk egy másik, hatalmasabb világban egyetlen neutrinónak vagy elektronnak vagy bozonnak felel meg; ezek azonban mind spekulációk voltak.

Galamb 2410-ben, huszonhárom évesen, vadászpilótaként csatlakozott egy tudóscsoporthoz, akik a világűrben való utazással foglalkoztak. Sikerült a fizikailag lehetségesig megtörniük a tér dinamikáját, és 2415-ben előállt az első olyan űrhajó, ami akár egy darab, egészen nagy ugrást is végre tud hajtani. Akár a világűr széléig.

Hárman voltak az űrhajóban. A rakétát fellőtték, messzire szállt, csillagméretűvé zsugorodott, majd hatalmas fény lepte el a látóhatárt: elvileg elindultak.

Galamb, Pjotr és Tandelandzönga határtalan nyugalommal süvítettek át a hipertéren, és pár perc múlva meg is érkeztek az előre gondosan kiszámolt helyszínre, a világegyetem szélén túlra. Körülnéztek, és amit láttak, alulmúlta a legvisszafogottabb várakozásaikat is.

Nem láttak ugyanis semmit. Megmérték a körülöttük lévő térdarabka minden jellemzőjét, ám minden érték teljesen normális volt. A hőmérséklet picivel 0 °K fölött, tehát még itt se éri el az abszolút nullát, még ha az eddigi legközelebb is volt hozzá; a sűrűség se volt nulla, még ha az eddigi legkisebb, természetes környezetben mért érték volt is; az idő is a kiszámoltnak megfelelően telt. A távolban fények is látszottak, persze csak egyik irányba: a szemközti oldalon bármilyen teleszkóppal próbálkoztak, teljes sötétség honolt. Talán még ez volt a legkülönlegesebb élményük.

Itt aztán egy laza hónapig különböző kísérleteket végeztek, ám mindnek hasonló eredménye lett, mint amikor a világűrben végzik ezeket. Tér volt ez, a maga teljes valójában, nem volt benne semmi extra.

Amikor visszatértek a Földre, az eredmények elemzése se tartott sokáig. Semmilyen, a Nagy Bummról szóló tudományos elméletet nem sikerült sem megcáfolni, sem megerősíteni. Egyedül az tűnt valószínűnek, hogy a Nagy Bumm előtt, azt a végtelenül pici és sűrű valamit normális tér fogta körül, vákuum, és talán még az idő is létezett.

Tehát nem sikerült megfejteni, hogy ez az egész valami, ez a hatalmas üresség, ami körülveszi az univerzumot, ez tulajdonképpen hol van, mekkora, mi van még arrébb, és van-e ennek is széle, vagy egy valóban végtelen nagy térben élünk.

Ezekre sokkal később adott választ a tudomány. Galamb távoli leszármazottjának már természetes volt a különböző világegyetemek közötti utazgatás. Később kiderült ugyanis, hogy a mi univerzumunk csak egy a milliárdnyi különböző korú és nagyságú közül. Vannak köztük százszor, meg ezerszer öregebbek és hatalmasabbak is, sőt, egészen fiatalokat, éppen csak felrobbantakat vagy éppen most sűrűsödőket is meg lehet figyelni. Ezek között a vákuum és a teljes sötétség, sőt, elég távol egy-egytől még az abszolút nulla is természetes, hiszen nincs ott semmi.

Még később, már Galamb egy leszármazottja sem élt, amikor felfedezték, hogy ezek az univerzumok is csoportokat alkotnak, a mi csoportunknak is van széle, ami után jóval nagyobb szünet következik, majd egy másik és még sok milliárd másik ilyen univerzumcsoport. Ezeknek meghatározott mozgásuk van, keringenek egymás körül, tengely körül stb. Később arra is rájöttünk, hogy ez a több milliárdnyi univerzumcsoport egyetlen, gigászi, ún. szupercsoportot alkot, ami után hatalmas üresség jön ugyan, de aztán beleütközik az ember még egy szupercsoportba, aztán még egybe és még egybe...

Amikor a tudósok erre is rájöttek, megállapították, hogy ennek semmi értelme, egyezményesen felhagytak a további kutatással, és inkább a saját életükkel foglalkoztak.