Hasszán elhatározta, hogy gyalog megy le. Felfelé persze brutális lenne, de lefelé miért ne. Nem olyan sok az a 770 méter. Este hétkor, munka után indult útnak. Vitt magával három órányi hideg élelmet, fél liter vizet (hiszen útközben bármikor újratölthette a vécékben) és egy horgászszéket, hogy ha elfáradna.
Meglehetősen unalmas volt az útja. Néha ki-kipillantott a sötétedő Dubajra, magába szítva a fiatal város fényeit, boldogság öntötte el ilyenkor. A felénél járhatott, amikor elkezdődött. Észrevette, hogy lassabban megy. Nem, nem a fáradtság miatt, erre rögtön rájött. Valami fent akarta tartani. A háromnegyedénél határozottan az volt az érzése, hogy nem szívesen menne még lejjebb, egyenesen fájt neki minden újabb és újabb lépcsőfok. Mindig felpillantott, egyre többször és többször. Hiányoztak neki a fenti emeletek, de maga se értette, miért.
A tizedik emelet környékén nem bírta tovább, és bár tudta, hogy alig van hátra valami, eszeveszett tempóban kezdett felfelé rohanni. Menetszél fútta a haját, a boldogság szele. Felszabadult örömkönnyeitől nedves lett a halántéka. Nem érdekelte semmi, és bár egyre nehezebben vette a levegőt, nem csökkentette az iramot, nem pihent meg. Nem érdekelte. Hasszán, a sas – gondolta vidáman. Tudta, hogy valami várja fent. Sose volt még ilyen boldog.
A teste az 50. emeletnél mondta fel a szolgálatot. A hatalmas hajszát a tüdeje és a szíve egyszerre elégelték meg. Kizárólag az agya diktált már. A biztonsági kamerák felvételei és a boncolás alapján az orvosok értetlenül álltak az eset előtt. Ilyen még nem volt: Hasszán agya megölte a saját testét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése