Overload

Hasszán elhatározta, hogy gyalog megy le. Felfelé persze brutális lenne, de lefelé miért ne. Nem olyan sok az a 770 méter. Este hétkor, munka után indult útnak. Vitt magával három órányi hideg élelmet, fél liter vizet (hiszen útközben bármikor újratölthette a vécékben) és egy horgászszéket, hogy ha elfáradna.

Meglehetősen unalmas volt az útja. Néha ki-kipillantott a sötétedő Dubajra, magába szítva a fiatal város fényeit, boldogság öntötte el ilyenkor. A felénél járhatott, amikor elkezdődött. Észrevette, hogy lassabban megy. Nem, nem a fáradtság miatt, erre rögtön rájött. Valami fent akarta tartani. A háromnegyedénél határozottan az volt az érzése, hogy nem szívesen menne még lejjebb, egyenesen fájt neki minden újabb és újabb lépcsőfok. Mindig felpillantott, egyre többször és többször. Hiányoztak neki a fenti emeletek, de maga se értette, miért.

A tizedik emelet környékén nem bírta tovább, és bár tudta, hogy alig van hátra valami, eszeveszett tempóban kezdett felfelé rohanni. Menetszél fútta a haját, a boldogság szele. Felszabadult örömkönnyeitől nedves lett a halántéka. Nem érdekelte semmi, és bár egyre nehezebben vette a levegőt, nem csökkentette az iramot, nem pihent meg. Nem érdekelte. Hasszán, a sas – gondolta vidáman. Tudta, hogy valami várja fent. Sose volt még ilyen boldog.

A teste az 50. emeletnél mondta fel a szolgálatot. A hatalmas hajszát a tüdeje és a szíve egyszerre elégelték meg. Kizárólag az agya diktált már. A biztonsági kamerák felvételei és a boncolás alapján az orvosok értetlenül álltak az eset előtt. Ilyen még nem volt: Hasszán agya megölte a saját testét.

Inkább dolgozzunk

Etelka néni nem volt egy mindennapi lottóötös-nyertes. Pontosan tudta, hogy akármennyire nem tűnik úgy, bármikor elveheti az eszét a hirtelen jött gazdaság. Minden pillanatban azon volt, hogy ez vele ne történhessen meg. Félt.

Etelka néninek nem volt közgazdászdiplomája, mégis tudta, mit kezdjen a pénzével. Egy kis részéből vett egy szép, tóra néző házat, amit felújíttatott, egy kis részét elajándékozta, a nagy részét pedig közepes kockázatú részvényekbe, kötvényekbe és életbiztosításokba fektette. De Etelka néni még mindig félt.

Megtanulta használni az internetet, Facebookozott rendszeresen, blogot is vezetett, ám ideje nagy részét azzal töltötte, hogy lottónyertesek történeteit olvasgatta. Kiszámolta, hogy az átlagos halálozási idő a nyeremény kézhezvételétől számított 742 nap, ami egyrészt rémisztően kevésnek, másrészt rémisztően közelinek tűnt.

Etelka néni folyamatosan új embereket ismert meg, de megtanulta kiszűrni a hazug ármánykodókat az őszinték közül. Délutánonként mindig kiült új és régi barátnőivel a háza teraszára gyönyörködni a vízben, a szélben és a fákban. Csodálatosan érezte ilyenkor magát. Eljárt tornázni is, egészséges bioételeket fogyasztott, rendszeresen biciklizett és judózott. Összességében azt lehet mondani, hogy Etelka néninek jól ment, újjászületett, majd kicsattant. Éjszakánként viszont flexszel se lehetett volna leszedni az internetről. Számolta a napokat.

Két év telt el a sorsolás óta, és bár kívülről úgy tűnt, hogy a 61 éves asszony csúcsformában van, szorongott. Senkinek se árulta el a félelmét, hiszen tudta, bolondnak néznék. Senkinek nem is tűnt fel. Ő se vette igazán komolyan ezt a 742 napot, mégis rettegett attól a bizonyos május 4-étől.

Május 3-án este csak leült a kanapéra, várta az éjfélt. Tudta, hogy nem fog történni semmi, tudta, hogy nincs ok, ami elvehetné jelenlegi boldogságát, józan volt, felfogta, hogy ez csak hülye babona, alaptalan az egész, mégis halálra váltan várta a negyedikét. Az elmúlt 741 napjának jó részét az töltötte ki, hogy ettől a naptól rettegett. Tudta, hogy csak el kell kell telnie ennek a 24 órának, és minden helyreáll. Május 5-én újra együtt kávéznak majd a teraszon.

Éjfélkor, maga se tudta, miért, felment a padlásra. Soha nem járt még ott korábban, a felújításkor lezáratta ugyanis. Fel se kellett kapcsolnia a villanyt, máris eszébe jutott minden. Hirtelen mindent megértett. A két év alatt elveszett evőeszközök, hosszabbítók, drótok, két vasaló, kerti villák, bilincs, satu, miegymás, mind itt voltak, egy kupacban, egyetlen szerkezetbe beleépítve. Etelka néni két év alatt épített magának egy profi villamosszéket. Mégis megbolondult.

Tudta, mi a dolga.

Rupert, a papucsállatka

Rupert, a papucsállatka hírnévre vágyott. Mindig is úgy érezte, különleges valamiben. Tudta, hogy egyszer híres lesz, de persze azt még nem, hogyan. Egyetlen barátja, Tiborc is mindig mondta neki: „Rupert, mégis hogy képzeled? Még egy bagoly se venne észre minket, oly kicsik vagyunk.” A mamája se értette meg. Mindig elnáspángolta szegényt, amiért nem végzi rendesen a házimunkát és nem takarítja a csillóit. Ehelyett otthon és az iskolában is csak szomorkodott.

Rupert tudta, hogy nem sokáig él, ezért ha tényleg akart valamit kezdeni az életével, világot kellett látnia. Elhatározta, hogy felkeresi a szomszédos algamezőt, Bengóliát. Állítólag ott nem csak az alga több, de a kormány kiemelt figyelmet fordít a tehetségekre is. Rupert kiváltotta hát az útlevelét, titokban felkerekedett és meg sem állt egy szimpatikus bengól városkáig. Ott összeismerkedett a helyi baktériummaffia lányával, akivel boldogan éltek, míg meg nem haltak, a betevő falatra se volt gondjuk, és Rupert nem is lett híres.

Mindeközben otthon, egy papucsállatka-tanóra ideje alatt az otthoni algamezőt a Nagy Kéz kiemelte az Örök Mocsárból, mikroszkóp alá tette, megvizsgálta, lefényképezte, elküldte a tankönyvkiadónak, és Tiborc újdonsült padtársa, Alfonz azóta is ott virít minden biológiakönyv 34. oldalán.