Lengőteke

Laca minden nyáron táborokba járt. Volt lovastáborban, kézművestáborban, indiántáborban (ahol egy indiánt se látott), honfoglaló táborban, sőt még evőverseny-táborban is. Utóbbiban elég kövér lett.

Mivel sok helyen megfordult, hamar feltűnt neki, hogy bár bizonyos táborokból hiányzott az étkezde, másokból a telefon, volt valami, ami mindehol ott volt: a lengőteke. Vagy a porta mellett, vagy a nagyfoglalkoztató előtt, vagy a vizelde mögött, esetleg a faházakkal szemben, de sehonnan nem hiányozhatott. Évről évre egyre nyugtalanabb lett ettől, hiszen az is feltűnt neki, hogy soha senki, semmilyen körülmények között nem játszik lengőtekét, sőt a legtöbb helyen bábuk se voltak, de még a tanárok, sőt a tulajdonosok se ismerték a szabályokat, volt, hogy nem is emlékeztek, hogyan került oda a pálya. Mi végre volt hát mégis mindenhol?

Egész életében nem hagyta nyugodni a lengőteke-probléma. Mikor felnőtt, az egész lengőteke-irodalmat átolvasta, követte a nagyobb nemzeti tornákat, már ahol volt ilyen, szinte fanatikussá vált, de sehol egyetlen utalást sem lelt arra vonatkozóan, hogy valaha is legalább közepes népszerűségnek örvendett volna a sport. Még Wikipédia-cikket sem talált a lengőtekéről.

Évek teltek el így, magányos, hiábavaló kutatással. Laca közben megnősült, családot alapított, lettek kis-Lacák, lett szép házuk, kertjük, hintaágyuk, halastavuk, boldog lehetett volna. De folyton marta az érzés, hogy hiányzik valami. Valami, ami egésszé, barátságossá, meghitté tenné az életét. Valami, ami...

...mikor rájött, meg is rendelte nyomban.