Szagbumm

Dániel, a gyáva tűzoltó, elindult parfümöt venni. Olyan rohadt büdös volt ugyanis a hónalja, hogy néha a szomszédból is átkiabáltak miatta. Dániel egy “Tiszta udvar, rendes ház” táblával ellátott kis viskóban lakott, teljesen egyedül. A táblára valaki már régen odafirkantotta, hogy “fürgyé le!”.

Tűzoltó volt ugyan, de tüzet oltani sosem engedték, mert a hónaljában keletkező gázok csak szították a lángokat. Emiatt hitték róla azt is, hogy gyáva. Dániel, aki csak arra jó, hogy a macskát leszedje a fáról. Arra viszont tökéletesen bevált: mire felment, a macska már lent is volt.

Dániel mindig egyszerű, egyenes ember volt. Így ismerték volna a munkatársai, ha ismerték volna, és a barátai, ha lettek volna. 

Dániel egyszerű, egyenes ember volt. Nem sokat teketóriázott a parfümboltban sem: megvette az összeset. “Ha így, hát így” – gondolta. A következő parfümboltot is felvásárolta, majd a következőt, a következőt… mígnem úgy ítélte meg, hogy eleget gyűjtött. Évek óta erre spórolt.

Hazavitte kis bérelt furgonján a termést, szétlocsolta a házban, majd bedugaszolta a fürdőkádat. Szép komótosan, egyesével minden üvegcse tartalmát a beleöntötte, levette a ruháit, beült, kényelmesen elhelyezkedett, kezébe vett egy újságot. Most jól érezte magát. Elégedetten csettintett, majd meggyújtotta az odakészített öngyújtót és a folyadékra dobta.

A ház porig égett. Mire a tűzoltók kiértek, már nem volt mit megmenteni, csak egy macska nyivákolt a fán. Viszont az egész környék illatozott.

Vörösiszapkúrát ajánl a Mal-vezető

Bakonyi Zoltán, a Mal Zrt. vezetője szerint a vörösiszap fogyasztásra alkalmas, sőt, egyesek szerint kifejezetten hasznos anyagokat tartalmaz. Elárulta, ő is rendszeresen fogyaszt vörösiszapot: naponta egy csésze elmulasztja a fáradtságot, csökkenti a hajhullást és az érelmeszesedést.

További alkalmazási lehetőségként Bakonyi úr említette az arcpakolást, illetve az iszapos vízben való fürdést. Állítása szerint a kolontáriak indokolatlanul jól jártak a kiömlött vörösiszappal, hiszen pár év múlva ezen a vidéken lesz Magyarország legtermékenyebb talaja. A vörösiszapos földben nőtt termények kétszer-háromszor nőnek az átlag fölé, és halmozottan egészségesek.

Megkérdeztük a Gyógyszerész Kamara vezetőjét is, aki egy kis hezitálás és pár telefonhívás után volt csak hajlandó nyilatkozni, akkor viszont mindenben megerősítette Bakonyi úr állításait. Sőt, szerinte a vörösiszapban található lúg semlegesíti a gyomorban túltermelődő savakat, így könnyítve az emésztést, a rozsda pedig leköti a bélben felgyülemlett baktériumokat. Porként fogmosásra, sőt, ruhák mosására is alkalmas, növeli a szexuális teljesítményt, a pénisz hosszát és a zsiráf nyakát.

Orbán Viktort is megkérdeztük az ügyben, aki már eleve vörösiszapteával várt minket, hozzátéve, hogy nem is sejtette, hogy ez ennyire finom, és visszavonta minden korábbi állítását az ügyben, óriási szerencsének nevezte az eseményeket, hangsúlyozva, mire képes a Nemzeti Együttműködés.

A Kispál első legnagyobb búcsúkoncertje!

Lovasi András a szerkesztőségünknek elárulta: a Kispál és a Borznak a ma esti lesz az első legnagyobb búcsúkoncertje. Több búcsúkoncertjük volt már ugyanis a nyáron, de egyik se volt a legnagyobb. A mai után pedig egy darabig megint nem jön ilyen.

A Kossuth-díjas énekes állítása szerint a következő években még számtalan legnagyobb búcsúkoncertjükre számíthatunk, de a kisebbeket sem érdemes elhanyagolni. "Még az összes megyei jogú várostól se búcsúztunk el, rengeteg feladatunk van. Nem is tudják, milyen megerőltető ennyit búcsúzkodni."

El szeretnének búcsúzni a kisebb településektől is, de a tavakat, folyókat és hegyeket sem hagynák ki. "Jó, persze, minden holmi kis dombnak nem fogunk koncertet adni, ezeket speciális kamionokkal járjuk végig, amelyeken egész éjszaka nyomatjuk majd."

Lovasi cáfolta, hogy minden magyar állampolgártól egyesével is el akarnának búcsúzni, ugyanakkor zavarba jött, mikor rákérdeztünk, hogy a családokkal mi a helyzet. "Ez még a jövő zenéje" - sejttette a művész titokzatosan.

Lengőteke

Laca minden nyáron táborokba járt. Volt lovastáborban, kézművestáborban, indiántáborban (ahol egy indiánt se látott), honfoglaló táborban, sőt még evőverseny-táborban is. Utóbbiban elég kövér lett.

Mivel sok helyen megfordult, hamar feltűnt neki, hogy bár bizonyos táborokból hiányzott az étkezde, másokból a telefon, volt valami, ami mindehol ott volt: a lengőteke. Vagy a porta mellett, vagy a nagyfoglalkoztató előtt, vagy a vizelde mögött, esetleg a faházakkal szemben, de sehonnan nem hiányozhatott. Évről évre egyre nyugtalanabb lett ettől, hiszen az is feltűnt neki, hogy soha senki, semmilyen körülmények között nem játszik lengőtekét, sőt a legtöbb helyen bábuk se voltak, de még a tanárok, sőt a tulajdonosok se ismerték a szabályokat, volt, hogy nem is emlékeztek, hogyan került oda a pálya. Mi végre volt hát mégis mindenhol?

Egész életében nem hagyta nyugodni a lengőteke-probléma. Mikor felnőtt, az egész lengőteke-irodalmat átolvasta, követte a nagyobb nemzeti tornákat, már ahol volt ilyen, szinte fanatikussá vált, de sehol egyetlen utalást sem lelt arra vonatkozóan, hogy valaha is legalább közepes népszerűségnek örvendett volna a sport. Még Wikipédia-cikket sem talált a lengőtekéről.

Évek teltek el így, magányos, hiábavaló kutatással. Laca közben megnősült, családot alapított, lettek kis-Lacák, lett szép házuk, kertjük, hintaágyuk, halastavuk, boldog lehetett volna. De folyton marta az érzés, hogy hiányzik valami. Valami, ami egésszé, barátságossá, meghitté tenné az életét. Valami, ami...

...mikor rájött, meg is rendelte nyomban.

A cipőfűzővég-gyárban

A cipőfűzővég-gyártás nemzedékről nemzedékre szállt, apáról fiúra, anyáról lányára. A szülők már egész kiskorban tanítgatták-okították a gyerekeiket. Mire felnőttek, minden kisfiú pontosan tudta, hány fokos szögben öntse a festéket a tartályba, mielőtt a forró műanyag érkezik, és minden kislány tisztában volt vele, hogy csak a hanyag cipőfűzővéges keveri a linóleumdarabkát a nyersanyagok közé.

A cipőfűzővég-gyárosok otthon izgalommal mesélték, hogy aznap épp milyen színű megrendelések voltak, mekkora darabokat vágtak, és hogy mi minden akadt a kezük közé válogatáskor. Pár tollvéget, műanyagkupak-gyűrűt, alig használt folpakkot vagy tejfölöspoharat haza is vittek néha. Tépőzárat sosem. Az tabu volt náluk.

Így ment ez több száz éve. Később a sok iparost egy gyáregységbe vonták, a munkafolyamatot elemeire bontották, a dolgozókat specializálták, de a nagy múltú szakma megmaradt.

A részlegen ma is lázasan folyt a munka, az üzem dolgozói rendületlenül termeltek. Műszak után Endre mindig Gállal ment haza, mindketten a Paszternák utcában laktak. Gál mérnök volt, és a gyár túlsó felén dolgozott. Jól kijöttek. Hazafelé menet Gál szokás szerint a laborban töltött munkanapjáról mesélt, Endre egykedvűen, alig odafigyelve hallgatta:

- Képzeld. Pár hete a cipőfűzők anyagával végzünk kísérleteket. Ma felfedeztem egy reakciót, ami beindít egy…(itt hosszú, zagyva, ismeretlen szaknyelven hadovált). A lényeg, hogy találtam egy anyagot, amivel a fűző vége szabadon formálható lesz, így nincs szükség műanyagvégre. Érted?! Hatalmas! Még nem mondtam senkinek, nehogy eljárjon a szád!

Endrének hatalmasat dobbant a szíve. De nem szólt semmit, végighallgatta Gált, az utcájukhoz érve elköszöntek egymástól, ki-ki ment a saját dolgára.

Nem tudott aludni, folyton Gál és az új szuperanyag járt a fejében. Másnap szétfolyt a munka a kezei között, egyre a kísérletre és a következményeire gondolt. Minden percet újabb időelvesztegetésnek érzett, tennie kellett valamit. Még műszak vége előtt döntő elhatározásra jutott. Aznap nem várta meg Gált.

Másnap hajnalban halálesethez riasztották a rendőrséget. Egy cipőfűzővég-gyáros öngyilkos lett a Paszternák utcában, idegenkezűségre utaló jelet nem találtak.

Endre nehéz szívvel ment dolgozni. Megmentette a szakmát, de hallgatnia kell. Majd beleírja a végrendeletébe.

Semmi

Galamb nem a létezés értelmét kereste, nem akarta megváltani a világot sem; egyszerűen csak arra volt kíváncsi egészen kicsi gyermekkora óta – mióta anyukája elmagyarázta neki a Nagy Bummot –, hogy mi van a világegyetemen kívül.

Kétségtelenül nem volt egyedül kíváncsiságával. Előtte sok száz évig megannyi tudós dolgozott a problémán: beszéltek anyagról, antianyagról, plazmáról, világos és sötét energiáról, önmagába visszaforduló, négydimenziós térről, sőt arról is, hogy univerzumunk egy másik, hatalmasabb világban egyetlen neutrinónak vagy elektronnak vagy bozonnak felel meg; ezek azonban mind spekulációk voltak.

Galamb 2410-ben, huszonhárom évesen, vadászpilótaként csatlakozott egy tudóscsoporthoz, akik a világűrben való utazással foglalkoztak. Sikerült a fizikailag lehetségesig megtörniük a tér dinamikáját, és 2415-ben előállt az első olyan űrhajó, ami akár egy darab, egészen nagy ugrást is végre tud hajtani. Akár a világűr széléig.

Hárman voltak az űrhajóban. A rakétát fellőtték, messzire szállt, csillagméretűvé zsugorodott, majd hatalmas fény lepte el a látóhatárt: elvileg elindultak.

Galamb, Pjotr és Tandelandzönga határtalan nyugalommal süvítettek át a hipertéren, és pár perc múlva meg is érkeztek az előre gondosan kiszámolt helyszínre, a világegyetem szélén túlra. Körülnéztek, és amit láttak, alulmúlta a legvisszafogottabb várakozásaikat is.

Nem láttak ugyanis semmit. Megmérték a körülöttük lévő térdarabka minden jellemzőjét, ám minden érték teljesen normális volt. A hőmérséklet picivel 0 °K fölött, tehát még itt se éri el az abszolút nullát, még ha az eddigi legközelebb is volt hozzá; a sűrűség se volt nulla, még ha az eddigi legkisebb, természetes környezetben mért érték volt is; az idő is a kiszámoltnak megfelelően telt. A távolban fények is látszottak, persze csak egyik irányba: a szemközti oldalon bármilyen teleszkóppal próbálkoztak, teljes sötétség honolt. Talán még ez volt a legkülönlegesebb élményük.

Itt aztán egy laza hónapig különböző kísérleteket végeztek, ám mindnek hasonló eredménye lett, mint amikor a világűrben végzik ezeket. Tér volt ez, a maga teljes valójában, nem volt benne semmi extra.

Amikor visszatértek a Földre, az eredmények elemzése se tartott sokáig. Semmilyen, a Nagy Bummról szóló tudományos elméletet nem sikerült sem megcáfolni, sem megerősíteni. Egyedül az tűnt valószínűnek, hogy a Nagy Bumm előtt, azt a végtelenül pici és sűrű valamit normális tér fogta körül, vákuum, és talán még az idő is létezett.

Tehát nem sikerült megfejteni, hogy ez az egész valami, ez a hatalmas üresség, ami körülveszi az univerzumot, ez tulajdonképpen hol van, mekkora, mi van még arrébb, és van-e ennek is széle, vagy egy valóban végtelen nagy térben élünk.

Ezekre sokkal később adott választ a tudomány. Galamb távoli leszármazottjának már természetes volt a különböző világegyetemek közötti utazgatás. Később kiderült ugyanis, hogy a mi univerzumunk csak egy a milliárdnyi különböző korú és nagyságú közül. Vannak köztük százszor, meg ezerszer öregebbek és hatalmasabbak is, sőt, egészen fiatalokat, éppen csak felrobbantakat vagy éppen most sűrűsödőket is meg lehet figyelni. Ezek között a vákuum és a teljes sötétség, sőt, elég távol egy-egytől még az abszolút nulla is természetes, hiszen nincs ott semmi.

Még később, már Galamb egy leszármazottja sem élt, amikor felfedezték, hogy ezek az univerzumok is csoportokat alkotnak, a mi csoportunknak is van széle, ami után jóval nagyobb szünet következik, majd egy másik és még sok milliárd másik ilyen univerzumcsoport. Ezeknek meghatározott mozgásuk van, keringenek egymás körül, tengely körül stb. Később arra is rájöttünk, hogy ez a több milliárdnyi univerzumcsoport egyetlen, gigászi, ún. szupercsoportot alkot, ami után hatalmas üresség jön ugyan, de aztán beleütközik az ember még egy szupercsoportba, aztán még egybe és még egybe...

Amikor a tudósok erre is rájöttek, megállapították, hogy ennek semmi értelme, egyezményesen felhagytak a további kutatással, és inkább a saját életükkel foglalkoztak.

Overload

Hasszán elhatározta, hogy gyalog megy le. Felfelé persze brutális lenne, de lefelé miért ne. Nem olyan sok az a 770 méter. Este hétkor, munka után indult útnak. Vitt magával három órányi hideg élelmet, fél liter vizet (hiszen útközben bármikor újratölthette a vécékben) és egy horgászszéket, hogy ha elfáradna.

Meglehetősen unalmas volt az útja. Néha ki-kipillantott a sötétedő Dubajra, magába szítva a fiatal város fényeit, boldogság öntötte el ilyenkor. A felénél járhatott, amikor elkezdődött. Észrevette, hogy lassabban megy. Nem, nem a fáradtság miatt, erre rögtön rájött. Valami fent akarta tartani. A háromnegyedénél határozottan az volt az érzése, hogy nem szívesen menne még lejjebb, egyenesen fájt neki minden újabb és újabb lépcsőfok. Mindig felpillantott, egyre többször és többször. Hiányoztak neki a fenti emeletek, de maga se értette, miért.

A tizedik emelet környékén nem bírta tovább, és bár tudta, hogy alig van hátra valami, eszeveszett tempóban kezdett felfelé rohanni. Menetszél fútta a haját, a boldogság szele. Felszabadult örömkönnyeitől nedves lett a halántéka. Nem érdekelte semmi, és bár egyre nehezebben vette a levegőt, nem csökkentette az iramot, nem pihent meg. Nem érdekelte. Hasszán, a sas – gondolta vidáman. Tudta, hogy valami várja fent. Sose volt még ilyen boldog.

A teste az 50. emeletnél mondta fel a szolgálatot. A hatalmas hajszát a tüdeje és a szíve egyszerre elégelték meg. Kizárólag az agya diktált már. A biztonsági kamerák felvételei és a boncolás alapján az orvosok értetlenül álltak az eset előtt. Ilyen még nem volt: Hasszán agya megölte a saját testét.

Inkább dolgozzunk

Etelka néni nem volt egy mindennapi lottóötös-nyertes. Pontosan tudta, hogy akármennyire nem tűnik úgy, bármikor elveheti az eszét a hirtelen jött gazdaság. Minden pillanatban azon volt, hogy ez vele ne történhessen meg. Félt.

Etelka néninek nem volt közgazdászdiplomája, mégis tudta, mit kezdjen a pénzével. Egy kis részéből vett egy szép, tóra néző házat, amit felújíttatott, egy kis részét elajándékozta, a nagy részét pedig közepes kockázatú részvényekbe, kötvényekbe és életbiztosításokba fektette. De Etelka néni még mindig félt.

Megtanulta használni az internetet, Facebookozott rendszeresen, blogot is vezetett, ám ideje nagy részét azzal töltötte, hogy lottónyertesek történeteit olvasgatta. Kiszámolta, hogy az átlagos halálozási idő a nyeremény kézhezvételétől számított 742 nap, ami egyrészt rémisztően kevésnek, másrészt rémisztően közelinek tűnt.

Etelka néni folyamatosan új embereket ismert meg, de megtanulta kiszűrni a hazug ármánykodókat az őszinték közül. Délutánonként mindig kiült új és régi barátnőivel a háza teraszára gyönyörködni a vízben, a szélben és a fákban. Csodálatosan érezte ilyenkor magát. Eljárt tornázni is, egészséges bioételeket fogyasztott, rendszeresen biciklizett és judózott. Összességében azt lehet mondani, hogy Etelka néninek jól ment, újjászületett, majd kicsattant. Éjszakánként viszont flexszel se lehetett volna leszedni az internetről. Számolta a napokat.

Két év telt el a sorsolás óta, és bár kívülről úgy tűnt, hogy a 61 éves asszony csúcsformában van, szorongott. Senkinek se árulta el a félelmét, hiszen tudta, bolondnak néznék. Senkinek nem is tűnt fel. Ő se vette igazán komolyan ezt a 742 napot, mégis rettegett attól a bizonyos május 4-étől.

Május 3-án este csak leült a kanapéra, várta az éjfélt. Tudta, hogy nem fog történni semmi, tudta, hogy nincs ok, ami elvehetné jelenlegi boldogságát, józan volt, felfogta, hogy ez csak hülye babona, alaptalan az egész, mégis halálra váltan várta a negyedikét. Az elmúlt 741 napjának jó részét az töltötte ki, hogy ettől a naptól rettegett. Tudta, hogy csak el kell kell telnie ennek a 24 órának, és minden helyreáll. Május 5-én újra együtt kávéznak majd a teraszon.

Éjfélkor, maga se tudta, miért, felment a padlásra. Soha nem járt még ott korábban, a felújításkor lezáratta ugyanis. Fel se kellett kapcsolnia a villanyt, máris eszébe jutott minden. Hirtelen mindent megértett. A két év alatt elveszett evőeszközök, hosszabbítók, drótok, két vasaló, kerti villák, bilincs, satu, miegymás, mind itt voltak, egy kupacban, egyetlen szerkezetbe beleépítve. Etelka néni két év alatt épített magának egy profi villamosszéket. Mégis megbolondult.

Tudta, mi a dolga.

Rupert, a papucsállatka

Rupert, a papucsállatka hírnévre vágyott. Mindig is úgy érezte, különleges valamiben. Tudta, hogy egyszer híres lesz, de persze azt még nem, hogyan. Egyetlen barátja, Tiborc is mindig mondta neki: „Rupert, mégis hogy képzeled? Még egy bagoly se venne észre minket, oly kicsik vagyunk.” A mamája se értette meg. Mindig elnáspángolta szegényt, amiért nem végzi rendesen a házimunkát és nem takarítja a csillóit. Ehelyett otthon és az iskolában is csak szomorkodott.

Rupert tudta, hogy nem sokáig él, ezért ha tényleg akart valamit kezdeni az életével, világot kellett látnia. Elhatározta, hogy felkeresi a szomszédos algamezőt, Bengóliát. Állítólag ott nem csak az alga több, de a kormány kiemelt figyelmet fordít a tehetségekre is. Rupert kiváltotta hát az útlevelét, titokban felkerekedett és meg sem állt egy szimpatikus bengól városkáig. Ott összeismerkedett a helyi baktériummaffia lányával, akivel boldogan éltek, míg meg nem haltak, a betevő falatra se volt gondjuk, és Rupert nem is lett híres.

Mindeközben otthon, egy papucsállatka-tanóra ideje alatt az otthoni algamezőt a Nagy Kéz kiemelte az Örök Mocsárból, mikroszkóp alá tette, megvizsgálta, lefényképezte, elküldte a tankönyvkiadónak, és Tiborc újdonsült padtársa, Alfonz azóta is ott virít minden biológiakönyv 34. oldalán.